Másnap sikerült korareggelre becsatlakozni egy idegenvezetős túrába. Két másik hajó landolt velünk egy időben a szigeten, egy brit házaspár, illetve három klasszik tengerészkinézetű francia. Ők boltolták a túrát, én az utsó pillanatban csatlakoztam rá még előző nap. Idegenvezetőnk, George, az ötvenes éveiben járó helyi turista mágus.
Szépen, beleszokva a néhol szürkéskék hétköznapokba, 13 nap után megérkeztünk az első célállomásra, az Atlanti-óceán térképen is alig látszó, de a történelem lapjaira mégis hatalmas betükkel iktatott szigetére, St. Helena-ra (Ilona). Gyk.: Napóleon életének utolsó hat évét itt "raboskodta". A mai életfogytosok üknagyapáig visszamenőleg feldobnák az egész családfájukat, csakhogy ilyen körülmények között ülhessék le büntetésüket.
Az élet egy 13 méteres hajón alapvetően nem túl izgalmas, viszont ha jó a társaság, akkor csak úgy repül az idő. Na, ezen a hajón pont nem sikerült belőni ezt a gólt....
Az utunk nagyjából három részre tagolódott: Fokváros - Szt. Ilona szigete; Szt. Ilona - Ascencion; Ascencion - Martinique. Az első etap megtétele nagyjából ~13 napig tartott; távra lefordítva: körülbelül 1680 tengeri mérföldről beszélünk, ami hozzávetőelegesen 3100 kilométernek felel meg.
Pár száz mérföldre jártunk már St. Helena (Ilona) szigetétől, amikor mellénk szegődött egy delfincsalád. Legközelebb a sziget közelében tűntek újra elő, kedvesen bekísértek minket a végcélig.
..márpedig lehet, íme a bizonyíték hajtás után!
..úgy három napig. Talán a lehető legkeményebb az első 3 nap volt, minden tekintetben. Adva volt első és legfontosabb dimenzióként a hullámzás mint műfaj, a létező legmelegebb dolog evör, természetesen mindenre befolyással és hatással. Csak hogy értsétek, a hajón létezés mindennapi csodái következnek.
A 45 láb hosszú Fidelis vitorláshajó nyugodt tempóban kicsordogált a nem túl impozáns fokvárosi dokkváros zegzúgos járatain keresztül. Ezzel kezdetét vette a legalább 960 órásra tervezett, a Karib-tengeri szigetvilágig tartó atlanti-óceáni átkelésünk a lestoppolt hajó fedélzetén.
Szerencsés nép vagyunk, hála olasz testvérinknek (és az állami/majd kertévék vég nélküli ismétléseinek) már több mint két évtizede kívülről fújjuk, hogy milyen táplálékkal induljunk Föld-kerülő vitorlázásra. Csakapufin lekvár első körben, aztán ha nem válna be, akkor marad a chilisbab. Ugye.
A hétfőmet leginkább izgulással (aha) és apró logisztikai finomkodással ütöttem el: hátizsákméretet kellett csökkentenem, illetve kellett pár talán hasznos cuccot beszereznem (fejlámpa, kulacs). Miután konzultáltam a vén tengeri kecskékkel előző nap, kiderült, hogy nem kell az egyik vesémet se eladnom, hogy speciális vitorlás ruházatot vásároljak belőle.
