A 45 láb hosszú Fidelis vitorláshajó nyugodt tempóban kicsordogált a nem túl impozáns fokvárosi dokkváros zegzúgos járatain keresztül. Ezzel kezdetét vette a legalább 960 órásra tervezett, a Karib-tengeri szigetvilágig tartó atlanti-óceáni átkelésünk a lestoppolt hajó fedélzetén.
Indulás előtt volt némi legénységi teendő, de inkább apró tilitoli ügyek, a fontosabb előkészületi dolgokhoz csakis Amerika Kapitány értett. Hiszen háromfős legénységünk maradék része, én meg a fura srác, az égvilágon semmihez sem értünk - már ami a vitorlázást illeti. Úgyhogy az ablakok fényesre sikálásán, meg kötelek rakodásán túl sokat nem tettünk az ügyhöz. Én már így a legelején - szerintem totál időben - elkezdtem gyakorolni a szakszerű, értelmesnek tűnő nézést; illetve ennek elkerülhetetlen párját, a kérdőn nézést. Amikor erre válasz érkezett, akkor a formalitás harmadik eleme, a komolyan vevős bólogatás következett, hozzá az elmaradhatatlan, ráeszmélést hangfestő "Aaaah" szócska, félprofiknak nyögés. Próbáltam magamat kívülről, objektíven értékelni: ki nem találjátok, szimplán proffi.
Szépen kényelmesen ücsörögtünk a cockpitben, és a visszapillantóban meghitten nézegettük az amúgy írtó lassan távolodó fokvárosi látképet. Bő órákon keresztül motorral hajtottuk a járgányt, majd amikor már kellő távolságban voltunk a hegyektől és a szél is "megérkezett", akkor felhúztuk a fővitorlát és a genovát. Természetesen lépten nyomon kérdésekkel bombáztam az embert, ő meg úgy tűnt, veszi a lapot és tényleg meg akarja tanítani nekünk a műfajt.
Délben elindult a járőrözési rendszerünk számítása, eszerint három óráként tartunk őrségváltást a pitben. A hajó autopilot üzemmódban halad, tehát a pitben található navigációs fal összeköttetésben áll a hajó gyomrában található gps-szel, illetve a központi aggyal, a pc-vel, amin a fő navigációs szoftver található. Az őrségben lévő egyén dolga az volt, hogy figyelje a szelet, erősségét, irányát, irányának változását, a vitorlákat, és a horizontot 360 fokos terjedelemben, az esetleges hajóforgalom, illetve akármilyen akadály - lásd: Titanic/jéghegy kapcsolat - miatt. Természetesen a kapitány kezdte az őrséget, majd jöttem én és legvégül a fura srác. Ettől a ponttól kezdve három óránként, éjjel és nappal, amíg ki nem kötünk. Én húsz perces riasztást kértem, ennyi időt elégnek gondoltam arra, hogy akár éjjel 3-kor is összekaparjam magamat.
Amikor késő délután végleg eltűnt a látómezőből az afrikai kontinens déli csücske, kezdett úgy igazán leérni az ügy komolysága, úgy fejben. Mert így az eleje az olyan vidám, júhhúj, vitorláshajóóóó, hasítunk a széllel, nem túl hullámos a tenger, minden fasza. Olyan klasszik krúzolás fless, értitek. Lobog a haj (másvalakié), szánsájn van, koranyári szellő járja át mindened. Tiszta menő érzés, Miami Vice bevillan, a már 64 éves Don Johnson nélkül persze. Aztán kezd egy kicsit gyomortájon szorítani, izgalom, az ismeretlen, az újdonság, és az univerzum ősi ellensége: az idő, mint végeláthatatlannak tűnő tényező. Szóval szép és menő volt ez a pár óra, de itt bizony a teljes távon nézve, csücsülünk a nulladik órában. Még el se kezdődött, de hol a bánatos vérben van még a vége. Úristen, még hány nap és hány száz, hány ezer tengeri mérföld.
Így töretlen optimizmusom, közelítve az első nap végéhez, kezdett átcsapni ebbe a fura, eddig még semmihez nem fogható érzésbe. Talán egy kis félelem is benne volt, de inkább az út az ismeretlenbe érzés, hogy egyáltalán ötletem sincs arról mire és mikre készüljek, számíthatok. A szél és a hullámzás is kezdett felerősödni és ezzel együtt kezdett körülölelni az a bizonyos para érzés.
Az első vacsorát Vince készítette, valami egyszerű rizses csirkemelles mutatvány sikerült alkotnia. Ültünk a pitben, és gyengéden próbáltam letolni a falatokat. Olyan érzés volt, mint amikor a szomszéd kislány pszichopata faterja küldi a hintát alattad, és közben csirkemellezel. Felemelő, aztán leejtő, aztán fel, megint le. És fater egyre jobban küldi, miközben már vicsorogva kapja el a markolatot minden körnél, ugyan már, hiszen ezt még bíírnod kell, ez lófasz apafej. A vidámparkban max nem szállsz fel a büdös életben mégegyszer arra a kurva hullámvasútra, mert szar és legszívesebben lehánynád a jegykezelőt, amiért röhögve csatolta be a láncot mögötted. Persze én imádom a vidámparki kütyüket, de innen nézve annyira magasztosnak tűnt szimplán csak a választás lehetősége. Hányingerem ugyan nem volt, de többméteres emésztőrendszerem apró kérdőjelekből formált mátrix alakzatban pislogott az új műfajra, az extrém evésre. Első bevitel pipa, úgy döntött jó ott neki, ahova leért. Nem sokkal később jött az első alvópróba a hullámágyban: szimpla bőr ülőegység, melyet a plafonhoz erősített háló védett a járótér felöli oldalon. Bedobtam a hálózsákot, és a gondolataimba merülve álomba rázott az azóta egyre jobban erősödő hullámzás; próbáltam kipihenni az első "sokkokat", abban az éjjeli őrségig hátralévő pár órában. Majdnem sikerült...
