A hétfőmet leginkább izgulással (aha) és apró logisztikai finomkodással ütöttem el: hátizsákméretet kellett csökkentenem, illetve kellett pár talán hasznos cuccot beszereznem (fejlámpa, kulacs). Miután konzultáltam a vén tengeri kecskékkel előző nap, kiderült, hogy nem kell az egyik vesémet se eladnom, hogy speciális vitorlás ruházatot vásároljak belőle.
Ez egyrészt köszönhető a hajó kialakításának, ugyanis a cockpit (a hajó fedélzetének mélyített része) fedett/fedhető, illetve hogy az egyenlítő felé, azaz egyre melegebb időjárás felé haladunk. Az első pár napot maximum a laposüvegre gyógyulva töltjük.
Az estém búcsúsörözéssel, és a szűkebb család/barátok online sokkolásával telt. Gary barátomnál megint beakadt a téma, mialatt megivott két sört, legalább hatszor mesélte el saját tengeri vitorlázásának legpikánsabb - vihar, majdnem halál, vér és metál hullámok - részleteit. Hiába - gondoltam, ez a hajó már velem úszik, velem süllyed, no way back. A tényt, hogy a klasszikus értelemben vett stoppolással hajtottam fuvart a másik kontinensig továbbra sem tudta hova tenni senki, mert hát ilyen nincs. De.
Kedd reggel nyolcra Yvonne lefuvarozott a kikötőbe. Sajnálkozva vettem búcsút tőle, egy nagyon szép időt töltöttem el békével teli és hangulatos házában. Beléptem a Yacht-klubba, sehol sem láttam a kapitányt, úgyhogy előremenekültem kávéért a bárba. Úgy tíz perc elteltével előkerült Vincent, meg egy hátizsákos forma. Mosoly, katonás tempó. Hát, hogy ők a hallban vártak rám, abban a hallban, amin én keresztül jöttem. Hm. Oké. Meglettem. Akkor hajrá. - Ja, heló, a nevem Ádám. - Boris, üdv. Haverkodás a harmadik utassal ezzel letudva, és már ekkor éreztem, hogy irtó nagy spanok leszünk. Nem is tudom, talán a nézéséből tudtam, vagy a kiálló kapa fogaiból, vagy a gurulós bőröndjéből. A lényeg: éreztem.
Az összekapcsolt stég-folyosókon elkolbászoltunk a kikötő másik végébe, hogy megleljük az eredetileg Morgan-45 típusú yachtot, amelyet épp ekkor megtudván, fantáziadúsan "Fidelis" névre keresztelt gazdája. Que? Besza-behu, hogy a viharos büdös pi... többezer kilométerre jövök attól a fertőtől, híreket is csak 3 hetente olvasok, erre tessék. Hűség. Nyilván, egy fegyverfüggő amerikainak is csak ez lehet a szentélye. Hű a hazához, hű a háborúhoz. Persze kitört belőlem a röhögés, hiszen ekkora rendező is csak az élet lehet. Kösz.
A hajó gyomrába leérve a kvázi nappaliba landoltunk. A lépcsőtől jobbra a liliputi konyharészleg található, középre eső részén egy munkalap illetve a kétegységes mosogató. Balra a lépcsővel egy vonalban a falnál a navigációs/kapitányi zug kapott helyett, rádióval, gps-szel, meg egy kisebb iróasztallal. Innen az orr felé haladva a bal oldalon egy védőhálóval ellátott "kanapé" egység nyújtzókodott el, míg a jobb oldalon a miniatürizált konyha után egy L-alakú ülőegység és egy elé szerkesztett ovális asztal, rajta a hajó legfontosabb elektronikus lelki morzsáit egybe polarizáló monitorral. A L-kanapé végén középen folyosószerűvé vált a táv, és átértünk az orr részbe. Itt egy közel másfél négyzetméternyi állótér volt, szemben, az orrig egy hálóval védett raktárként használt ágyrész. Balra kvázi hátrafelé pedig a hajó másik lelke, későbbi utunk legfrenetikusabb élményközpontja, a wc. Itt a raktár részen kaptak helyet zsákjaink végérvényesen. Nagyjából a most körbeírt 10 négyzetméteres terület a centrum. Ezen kívül a lépcsőtől balra hátrafelé egy 1,5 méteres folyosón elhaladva a kvázi hálószobáig jutottunk. Ebből nyilt a zuhanyfülke. Ezzel körbe is ért a turistacsoport sétája, megnéztük az úszó erődöt, átmeneti életterünket.
A napi programunk két nagyon egyszerű tételből állt: elintézni a hatóságoknál a hivatalos kicsekkolást az országból és felhalmozni negyven napra elegendő élelmiszert.
A hivatalos kicsekk rendkívül izgalmas volt. Egy kölcsön autóval és egy térképpel közelítettük meg a három célpontunkat: bevándorlás (ki), kikötői hatóságok, vám. Jó, igazából retek unalmas volt, leszámítva, hogy térképpel együtt is kihívás szaga volt, szabályosan le kellett vadászni az adott egységet tartalmazó épületet. De megoldottuk, pár óra alatt kipipáltuk, hivatalosan kipecsételtek minket Dél-Afrikából, melynek értelmében még 48 órát tartózkodhattunk legálisan.
Irány vissza kikötő, és egy jó ebéd. Nem mellékesen megjegyzem, hogy a yacht-klub bárja és konyhája messze alulmúlta a fokvárosi átlagárakat, és a város legolcsóbb kávéját (10 zar= ~1 eur) is itt ittam. Állítólag koncepció, hogy olcsóbb legyen egy yacht club a belváros turistákra kiélezett helyeinél. A kajájuk cserébe közepesen szar volt, és bátorság menü volt akár még egy burgerre is rámenni. Biztonsági játékra mentünk mindhárman, csirkés wrap, akármilyen salátával töltve. Míg a kulináris csodára vártunk, elkezdtük átnyálazni minden irányból, mire van szükségünk étel/ital/egyebek terén.
Eközben én már a gondolataimban utaztam, készültem, edzettem az elmémet: Amerika Kapitány és a Kapafogú béna lesznek a legjobb haverjaim másfél hónapig. Bajtársak, akikre számíthatok. Ha egy bálna léket ütne a hajótestbe, ők ott lesznek és kart karba öltve egymást mentjük. Alap pozitív attitűdöm szolidan, de halványodott..
