Másnap sikerült korareggelre becsatlakozni egy idegenvezetős túrába. Két másik hajó landolt velünk egy időben a szigeten, egy brit házaspár, illetve három klasszik tengerészkinézetű francia. Ők boltolták a túrát, én az utsó pillanatban csatlakoztam rá még előző nap. Idegenvezetőnk, George, az ötvenes éveiben járó helyi turista mágus.
Egy rozzant mikrobusszal jelent meg reggel nyolckor a kikötőben. Kezében egy füzettel kezdett bele a mondókájába. A szigeten alapvetően egy óangol-angol keveréket beszéltek a népek, tehát valahol Shakespeare és egy cockney között félúton jött az igazság. Gyakorlatban ez annyit tett, hogy ha egészen közel is hajoltam, néha még akkor is csak minden második szavát értettem. A mikrobuszban leghátul ültem, az öreg meg vezetés közben előrenézve magyarázott óangolul, ilyenkor olyan 10%-osra esett az értési küszöb.
Egy szakadt, fóliázott lapokkal teli, olyan katalógus-szerűt képzeljetek az ember kezébe. Egy adott oldalon kis képek voltak, évszámokkal ellátva és rövid, de tényszerű képaláírásokkal. Az öreg George módszeresen rámutatott a képre, felolvasta a szöveget, mondott még egy keveset fejből, meg az évszám, meg odamutatott, hogy a valóságban hol történt mindez. Kép egy 4 árbócos hajórol, fekete-fehér, rajta évszám, majd a vízből kiálló roncsra mutat, hogy hát igen, az ott az, ami ekkor és ekkor süllyedt el és ennyi rabszolga volt a fedélzetén. Clear? Ööö, clear. Akkor kocsiba be, sprint tovább a következő nevezetességhez. Az öreg édesen megjegyezte az elején, hogy ha nem baj, kicsit sietnünk kéne, mert aznap van édesanyjának a 85. születésnapja (Isten éltesse, utólag is!) és mivel az egész család dolgozik, csak ő tudja elhozni a tortát, a tortás meg hát 14h-kor bezár. Szóval ha nem haragszunk, akkor ha megnéztük jól, akkor mehetünk? Yes.
A rendőrség mögötti hegyoldalba valamikor régen a helyiek egy lépcsősort vájtak, hogy hamarabb lejussanak a kikötőbe. Ez pontosan 699 lépcsőt jelent, és olyan 180 méteres szintkülönbséget. Ennek a tetejére vezetett a következő utunk. Ez viszont túl egyszerű lett volna, úgyhogy én még aznap délután megmásztam a hegyet. A végeredmény tömény halál, íme:
Innen is haladtunk rohamléptekben tovább, megérkeztünk a kormányzó házához, ami egyben természetvédelmi övezet is, itt lakik ugyanis a sziget legidősebb lakosa, ??? aki potom 175 éves múlt nemrég. Igen, ő egy szárazföldi teknős. (Az angol nyelv különbséget tesz turtle - vizi -, és tortoise - szárazföldi - közt). Sajnos őt pont nem láttuk, mert depressziós és valahol a távoli bokrokban töprenghetett azon, hogy habár élete során már végignézte a rabszolgaság csúcsát, majd annak eltörlését, ám a kormányzó kertjét továbbra is őslakosok kapálják napszámban. Egy másik távoli példányt láttunk integetni, de sajna nem volt időnk megvárni, míg közelebb ér. Igen, mert szülinap van.
Haladtunk is szaporán, elindultunk a sziget belseje felé. Amit eddig láttunk az alapján semmi pénzért nem töltenék itt el pár napnál többet, mert sivár, kőtörmelékes bányászvároska az egész. Amint beljebb haladtunk, minden megváltozott, kizöldültek a hegyek és a völgyek; egy csodálatos és színpompás flórával rendelkező, élhető helyre jutottunk. Elhaladtunk a sziget legmagasabb csúcsa mellett is. George azt állította, hogy van a csúcson egy kézzel hajtható bélyeg-nyomó szerkezet és egy postaláda. Képeslapunkat így speciális bélyeggel láthatjuk el, és adhatjuk fel, ugyanis kéthetente a postás kiüríti azt. Állítólag. Felmászni nem volt időnk, mert a mami 85
A börtön ablakába..
Sokáig kanyarogtunk, mire megérkeztünk az egyik fő látványossághoz, a híres-hírhedt hadvezér "börtönéhez". Az ember, aki látnok módjára már a 19. század fordulóján érezte mi lesz a divat a kései korok begipszelt al- és felkarú egyénei között. Inkább mondanám egy uralkodói nyári lakosztálynak, mintsem börtönnek. Kifejezetten tágas nem volt, de az étkezőt nem számítva 6-7 külön helyiséggel bírt a földszínt, illetve egy előlünk elzárt, leginkább gondolkodósaroknak mondható tetőtér. Két idős hölgyemény navigált minket, és felváltva kommentálták a szobákat. Az egyikük egyenesági leszármazott lehet, az ükanyja tutira kavart a nagyfőnökkel, mert szegény 120 centit sem fejelte. Bele se merek gondolni, hogy szegény életében még a körhintára se juthatott fel. Erről is a New-York - Tel-Aviv menti vidámpark kartell tehet.
Oldalági leszármazott, avagy mindennek a cselédlány az oka
Izgalmasnak nem mondanám, de tény, hogy jó volt látni, anno hogy értelmezték a számüzetést. Nem a szörnyű milliő okozta halálát, az egyszer biztos.
Kényelmes végigséta után buszunkkal a hadvezér sírhelye felé vettük az irányt. Utunkba esett egy rövid megállóig a sziget már évek óta épülő reptere. Ha végre elkészül, az jót fog tenni a sziget turizmusának, illetve a munkaerőpiacnak is. Enélkül manapság nagyjából évente 5000 turista látogat el az amúgy kb. 5000 fős szigetre. De pár évig még álom marad mindez, hiszen még csak fogalmuk sincs mikorra küzdik le a természet okozta akadályokat.
Az öreg megállt az út szélén, lemutatott a völgybe, majd szépen kicsomagolt az uzsiját és nekiült falatozni. Ő már járt ott párszor. A kis csapattal fogtuk magunkat és kényelmesen lesétáltunk az álomszép völgykanyarulatban található síremlékhez. Az út végén - ahogy az öreg is jelezte - egy kertkapu áll keresztbe, most már csak innen távolról szabad megtekinteni az síremléket. Napersze, három távolból ideszakadt francia, pláne meg én, pont megelégszünk egy madártávlati ráláttással. Nyilván nem. Megkerültük szépen, és odasétáltunk az emlékműhöz. Egy kb. 1,5x1,5 méteres kőtömb egy közel 1,5 méter magas kerítéssel volt körbekerítve. Semmi felirat, semmi extra. Körbe 360-as panorámával egy valóságos édenkert vette körül, színes-szagos virágokkal, több százéves fákkal. Gyönyörűséges volt.
The Tomb
Folytattuk utunkat, leginkább vissza a kikötőváros felé, sietnünk kellet ugye, mert a mami 85! Még megálltunk pár panorámával rendelkező kanyarban, hogy fotózkodhassunk. Illetve, hogy az öreg George fellapozva a gájdbukját a sziget történelméből egy újabb szelettel gazdagodhassunk. Az utsó állomáson leszurkoltuk a fejenként 12 fontos vizitdíjat. Közben még megtudtuk, hogy a szigeten a rezsi, úgy mint áram és víz, nagyjából horrorárban kapható. Egy nem túl extra házikó nem túl extra fogyasztása közel 200 fontba fáj egy átlag hónapban, ami viszonylag súlyosnak mondható.
A városba visszaérve leköszöntünk George-tól, aki örült, mert még maradt ideje elhozni a szülinapi tortás, úgyhogy cukorban már biztosan gazdag és boldog ünneplés várható. Isten éltesse még egyszer utoljára!
Én még egy kicsit a wifi-hotelben bandáztam, majd szolid sörözéssel zártuk a napot, a franciákkal meg Vincent-tel. Este 7-kor ment aznap az utsó vizitaxi, azzal vissza is csobogtunk a fedélzetre. A nap talánya volt, hogy cseh útitársunk vajh merre lehet, mert se a hajón, se a városban nem találtuk. Fikcióra fogékony agyam már szőtte- szövögette az variánsokat, vér, halál, kényszerházasság egy őslakos törpeasszonnyal; de sajnos hamar leállt a bulvárkemence, mert a taxist pont elkapta utánunk és kifizette még egy körre. Másnap reggel korán landoltunk a városban, majd elindultunk feltölteni az élelmiszer raktárunkat. Két bevásárlókocsit pakoltunk tele, konzervektől kezdve némi friss árun keresztül az édes-sós rágcsákig bezárólag. Előre készültünk, biztosra vettük, hogy a következő szigeten korlátozott lehetőségeink lesznek. A projektet hamar pipáltuk, a hivatalos kicsekkoló kört is ideértve. Tizenegy magasságában már vitorlát bontottunk és következő brit gyarmat, Ascencion felé vettük az irányt.
