Visszatértünk a bárhoz, ahol a két helyi erő rögvest finom szúrkálódással fogadta a leendő kapitányomat: 'Mizujs örmester úr? Elhagyta az óráját? Katonához nem méltó.' Egy száraz és zavart 'Áá, nem is értem..'-mel reagált az ember, majd gyorsan a pincért kereste tekintetével. Egy biztos, sziporkázni nem fogunk - gondoltam magamban..
Még mindig témínuszöt, szombat. Este egy kis amolyan búcsúösszejövetelt tartottunk Yvonne barátomnál, tündéri vendéglátómnál, finom italok és még finomabb brie (a helyi bbq) falatok. Nem meglepő módon a frissen előkerült távozási alternatívám volt a fő téma: én menni vitorláshajón Közép-Amerika.
Bár már Fokvárosba jutásom előtt viccesen odaböktem a haveroknak, a kérdésre, hogyan tovább, "bazz, majd stoppolok egy hajót, áháháh'. Na így indult, és nyilván a gondolat teremtő hatásával folytatódott a történet. Január 16-án lejárt a dél-afrikai vízumom, amit ezúttal már nem lehetett semmiképp hosszabítani, ergo mindenképp le kellett lépnem, különben tíz évig biztosan nem engednek be újra.
Ezúttal egy kicsit távolabbra kalandozunk, a tér-időt megcsavarva épp december elejét írunk. Szerencsés találkozásoknak köszönhetően egy infantilis és némileg őrült norvég longboard-versenyző párossal laktam együtt közel egy teljes hónapig; akik nem mellesleg középhaladó zsonglőrködéssel ütik el az időt, és minden reggel egy órán keresztül hangos country/bluegrass kiképzést tartanak a hangfalaikon keresztül.
Gondoltam ünnepi időszakban több időtök van olvasni, íme majd’ három hónap dél-afrikai tapasztalatai, történései csokorba gyűjtve, megrágva, tömörítve. Most nekem is több időm akad irogatni, folyt.köv!
