Szépen, beleszokva a néhol szürkéskék hétköznapokba, 13 nap után megérkeztünk az első célállomásra, az Atlanti-óceán térképen is alig látszó, de a történelem lapjaira mégis hatalmas betükkel iktatott szigetére, St. Helena-ra (Ilona). Gyk.: Napóleon életének utolsó hat évét itt "raboskodta". A mai életfogytosok üknagyapáig visszamenőleg feldobnák az egész családfájukat, csakhogy ilyen körülmények között ülhessék le büntetésüket.
Hétfő reggel futottunk be a Jamestown városka előtt található "kikötőbe". Azért csak " ", mert itt csak a parttól távolabb lehetett horgonyozni , vagy a számozott bólyasorhoz kikötni (az angolban anchoring ill. mooring). Még 10 percbe sem telt, hogy az egyik bólyához kikötöttünk, máris megjelent egy kisebbméretű vizitaxis, beközölte a tarifát, meg elmutogatta, melyik parti épületben van a vám/bevándorlás/egyebek. Vince megköszönte, ő bizony kemény gyerek, van saját csónak, majd azzal megyünk a partra. Hátizsákba bedobáltuk a szennyes ruhákat, meg a laptopot és elindultunk.
Valóban volt egy csónakunk, két evezőlapáttal. Jobbaknak persze egy dögös Yamaha felirattal megáldott motor is dukált, de mi oldskoolba járunk és kész. Meg különben is, a kapitány kemény legény, ő márpedig kievez. Bő fél kilométerre a parttól eltartott egy darabig, közben egy halom ladikot és csónakot, tengerből kiálló roncsot kerülgettünk, nagyon izgalmas volt. Motorral nyilván szarabb lett volna mindez.
A legenda szerint elsőként a portugálok landoltak a szigeten, és Konstantinápolyi Ilona után kapta a "Santa Helena" nevet. 2012-ben ünnepelte a sziget felfedezésének 510. évét. Még abban a században Sir Francis Drake is itt pihente átmenetileg a földkerülő vitorlázás viszontagságait. A portugálok és a spanyolok is meg-megfordultak a szigeten, sokáig azonban nem maradtak. Az 1600-as évek elején a hollandok is benyújtották rá igényüket, végül inkább a Jóreménység-fok mellett tették le stratégiai voksukat. Így végezetül a Brit Kelet-Indiai Társaság kolonizálta a szigetet, és bár a hollandok bepróbálkoztak, végülis brit koronagyarmat maradt a sziget. Annak ellenére, hogy jelentős csomóponttá vált a tengeri kereskedelem részeseként, legnagyobb ismertségét az 1815-ben ide száműzött Napóleon szerezte számára, akik élete utolsó hat évét a szigeten "raboskodta".
A "kikötő" bal legszélén, egy hegybe vájt hatalmas lyuk mellett volt, kb. 10 méteres szakasz, ahol ki lehetett emelni a csónakot. Le sem tagadhatták, hogy brit gyarmatra érkeztünk. Az egész milliő valami észak-brit bányászváros nyomasztó hangulatú kikötőjéhez hasonlított leginkább, az szürkés felhős idő is ehhez igazította az óráját. A bányász hangulatot erősítette, hogy tele volt ipari munkagéppel ez a rész, illetve ipai konténerek sorjában.
Hamar letudtuk a becsekkolás összes hivatalos körét, utsó a körben a rendőrség / bevándorlás volt. Ez már a kikötői városfalon túl volt. A városka egyébként két kitüremkedő hegygerinc közé odarajzolt miniatűrség. A falon túl az egyik főtér, tele parkoló autókkal, jobbkéznél a templom, a fogda illetve a rendőrség. Bal kéznél a turisztikai "hivatal". Innen az egyetlen főutcán haladva olyan 300 métert elértük a "körforgalmat" (egy 25cm átmérőjű festett kör jelezte a közepet), ami egyben a klasszikus értelemben vett downtown határát is jelezte. Innen még a piacig vezető 100 méteres utcaszakasszal pedig a tágan vett belvárost is elértük.
Apró házak, 20. századfordulós angol építészeti jegyekkel, néhol lepukkant, néhol stílusosan rendbentartott homlokzattal. A pici belvárosban meglepően sok helyet foglaltak el az autók, melyeknek nomád, egy darab számmal ellátott rendszámuk volt. Egyszemélyes versenyt hirdettem - miután agysebész hajóstársak még erre sem mutattak hajlandóságot -, hogy vajon melyik lesz a legkisebb, illetve a legnagyobb rendszám, amivel találkozom. Jelentem, az 5-ös számú versenyző győzött, másik térfélen a 3467-es; és megvolt a bíró is, akinek nemes egyszerűséggel egy korona volt az úrias, urbanizált dzsipjéhez hozzárendelve. Ó, mit adna ezért a Vityesz, pláne a Lézerjani, hogy ilyennel hághatnák át a közlekedési szabályokat, jajistenem. Csak megéljük még azt is..
A városkában két darab wifi kompatibilis helyet találtam, mindkettő fizetős kategóriában nyomult. Egy óra csak 6 font 80 penny. Csak 6,80. Hát milyen nagyszerű. Zsiga Marcellnak üzenem, hogy 47 ezer forintból itt sikerült nem egészen 24 óráig ellennem. Tehát vannak szarabb helyek a világban. Ezzel már érvelhetsz Marcell! Ennek a felét a világhálóra költöttem. A maradékot kajára. A nap hátralévő részét online töltöttem, majd este a kapitány meghívott minket vacsira egy furcsa indonéz zászló alatt működő keleti étteremben. Lévén hétfő, ez volt a városban aznap az egyetlen melegkonyhával rendelkező hely. A vacsi mellé kecsesen be is söröztünk, vidám történeteket meséltünk, mindegyik annyira mélyenszántó volt, hogy e sorok írásakor már fel sem tudom idézni tartalmukat. Amerika kapitány pár kisüveges sörtől rendesen bekarmolt, még szerencse, hogy ismét evezéssel oldottuk meg a hazatávot. Volt baja neki..
