Az utunk nagyjából három részre tagolódott: Fokváros - Szt. Ilona szigete; Szt. Ilona - Ascencion; Ascencion - Martinique. Az első etap megtétele nagyjából ~13 napig tartott; távra lefordítva: körülbelül 1680 tengeri mérföldről beszélünk, ami hozzávetőelegesen 3100 kilométernek felel meg.
Lábjegyzet az elejére: 1 tengeri mérföld = 1,15078 mérföld = 1,60934 kilométer. Amolyan tudd, hogy értsd ;)
Mint már említettem, a vitorlázás alapjaival az ősi, ún. mélyvizes technikával ismerkedtünk, tehát a nulladik perctől a rendszer részévé kellett, hogy váljunk. Természetesen nagyon para ügyletre nem kell gondolni. Elég csak azt hozzátenni, hogy főhősünk, a kapitány 4 éve van úton a hosszabb-rövidebb pihenőkkel tarkított Föld-kerülésen, és az esetek 90 százalékában egyedül volt a fedélzeten. Autopilottal haladt mindvégig a hajó, miszerint a vezérlő számítógépbe a GPS és az útvonaltervező szoftver adta adatok érkezte és ez alapján haladt a cél felé a hajó. Tehát, amikor a pitben (a fedélzettől elzárt, fedett, gyakran teljesen elzárható irányító részben) voltunk, akkor a műszerek jelezte adatok, illetve a szél változásán túl a horizonton esetlegesen feltűnő hajóforgalmat kellett figyelni. Amikor ember egyedül volt, akkor topgun-osan, 20 perces zombiüzemben oldotta meg a feladatot. 20 perc ébren, 20 perc alvás. Ha bármi felbukkan a távolban, ennyi idő alatt nagy valószínűséggel nem keresztezi a hajó útját. Cserébe viszont - a tapasztalt tengeri rókák szerint - úgy 3-4 nap után már értelmes és szórakoztató hallucinációk is felléphetnek. Ezért voltunk erre az amúgy hosszúnak számító útra tartalék személyzetnek, hogy emberünk ne csavarodjon be teljesen.
Szóval már a legelső naptól kezdve felváltva, három órás etapokban ültünk a pitben és figyeltük a műszereket. A hajó a betáplált adatok alapján haladt és kormányozta magát, nekünk az esetleges szélirány váltakozásnál korrigálni kellett. Mint az itt a fotón látható, a zöld-piros felosztású műszer, rajta a hajótest rajzával a szélirányt volt hivatott jelezni. Ha nagyon felerősödött a szél, ergó nagyon begyorsultunk, akkor a teljes hátszeles zónába navigáltuk a hajót. A limitünk szinte végig 8,5 csomó volt. 1 csomós sebesség annyit tesz, hogy 1 óra alatt 1 tengeri mérföldet teszünk meg. Megy ez a matek, ugye.
Természetesen e fent említett az ideális állapotot jelentette, amikor a vitorlákhoz egyáltalán nem kellett nyúlni. Ha a szél totálisan irányt váltott, vagy egyéb extrémebb helyzet jött, akkor természetesen a vitorlá(ko)n is javítani kellett. Ez a része volt, ami természetesen több ideig tartott elsajátítani; javarészt végig a kapitány keze alá dolgoztunk. Persze időbe is telt mire a vitorlák neve, a különböző kötelek, illetve úgy nagygenerálban az egész rendszer átláthatóvá vált.
Mire a Szt. Ilona szigetre megérkeztünk nagyjából felvettem a fonalat a teljes rendszerrel. A 3 óra őrszem - 6 óra pihenés szisztéma alapvetően meghatározta a mindennapokat és bár felborult az alap bioritmusom, hamar átálltam e rendszerre annak ellenére, hogy megterhelő volt. Igyekeztem okosan gazdálodni a pihenőidővel - ergó sok időt töltöttem vízszintben.
Ha nappali őrszem voltam, akkor közben általában a kapitány is a fedélzeten volt, magyarázta a műfaj csínját-bínját. Ha éjszaka volt, akkor csak vész esetén kellett felriasztani őt az álmából. Ez esetleges hajóforgalmat, sebesség növekedést, drasztikus időjárás-változást feltételezett. Az éjszakai műszak volt a legjobb rész. Ilyenkor sokszor a hajó faránál található babzsákból kémleltem a műszert félszemmel, míg a másikkal a 360 fokos körpanorámában gyönyörködtem. Az is konstans pozíció volt, hogy az árbóchoz rögzített kötéllétra tetején bandáztam miközben bónusz 6 méteres hullámokon hasítottunk. Természetesen mindehhez nonstop zeneszolgáltatás is járt...
Merthogy ám a kapitánynak volt egy - sok másik mellett - nagy kattanása, ez pedig a zene. Éjjel-nappal, ha esett, ha fútt, a központi vezérlőegység playlistjéből csak úgy ömlött a jukebox szeretet. Utólag visszatekintve a 41 napra, egy 60-70%-os rátát lőnék be a faszaság irányába. Kicsit alapvetően retro-flashback volt, de viszonyítva emberünk korához (46) egyáltalán nem rémes. Gitáralapú zenékre lett hangolva az alapvetés, de volt itt minden Bon Jovi-tól, Backstreet Boyson és U2-n át Debussy-ig minden. Volt borzalom etap is, ide a 80-as évek varázslós metál fel-felvillanását sorolnám; az a szint, amikor a Meat Loaf rockoperája már a megnyugtató kategória!
Szóval, alapvetően jó buli volt a konstans zene, ezt az álláspontomat úgy 20 nap körül felülvizsgáltam, mert igenis nagyon sokszor a szimpla csend sokkal jobban dukált a látványhoz. Nem azt mondom, hogy a naplementéknél a Café del Mar szintű zene szarul adja magát, de mondjuk Madonna 'Like a Prayer'-jével elképzelitek, és rájöttök, hogy kurvára igazam van.
Szerencsére a pit-ben volt egy kapcsoló, úgyhogy amikor meghitt kettesben akartam lenni önmagammal, meg a csodálatos éjszakai égbolttal, akkor gyakran éltem az off gomb lehetőségével. A két hajóstárs ilyenkor úgyis aludt, nem érte szó a hajó elejét...
