Még mindig témínuszöt, szombat. Este egy kis amolyan búcsúösszejövetelt tartottunk Yvonne barátomnál, tündéri vendéglátómnál, finom italok és még finomabb brie (a helyi bbq) falatok. Nem meglepő módon a frissen előkerült távozási alternatívám volt a fő téma: én menni vitorláshajón Közép-Amerika.
Gary barátom, Yvonne pasija (ex, nemex, demégisex, demostéppennem, ex) úgy viselkedett, mintha egész egyszerűen rajta hagyták volna a hálózaton töltésen: totál rápörgött a történetre. És akkor majd úúú, a csillagok, meg az éjszakák, meg úúúúristen, mennyire jó lesz neked, úgy csatlakoznék, dehát melóznom kell, deakkor is, wáááá. Lökött volt, mint a 6 éves gyerek, aki már tudja milyen a hullámvasút és úgy osztja az észt róla, mint aki egész életében hullámvasutazott. Persze némileg jogosan, hiszen egyszer ő is becsatlakozott szintén spontán módon egy hajóra és nyomott egy Ázsia - Dél-Afrika passzázst. Fortélyok, és tanulságok tömege, csak úgy záporozott belőle. Én csak bután bólogattam, hogy igen, öö, jó lesz. Lesz? Tényleg? Jó? Biztos? Jó. Lesz. Persze lassacsként már én is kezdtem beleélni magam, de még mindig valahogy annyira távolinak, annyira idegennek tűnt. Nem vagyok az a félénk fajta, pláne nem baráti körben, belőlem is csak úgy záporoztak a kérdések, leginkább a technikai paraméterek miatt. Van-e kölcsön vízhatlan cucca bárkinek is? Cipő, nadrág, kabát? Mi kellhet? Milyen idő lesz? Milyenmi? Most tényleg megyek? Úristeeeeen.
Azon az éjszakán nem bírtam aludni, újra és újra próbáltam elképzelni az egész szituációt. Annyira felfoghatatlan volt. Egyáltalán, mennyi idő lehet, 3-4 hét? Mi fogunk csinálni napi 24 órán át egy hajón? Folyton szivacsosra ázva rummal meg whiskey-vel huzatjuk ki reggeli? Életük végéig haverok leszünk a legnagyobb közös kaland miatt? Vagy jól benézzük és egy bálna hulllámsírba fejel minket a Fokvárost követő első kanyarban?
Vasárnap koradélután már a tizedik levelet boncoltuk a kapitánnyal. Para volt. Hogy hát lehet, hogy én mégse tudok menni. Kiderült számára, - számomra már születésem környékén -, hogy nincs USA vízumom. De mondom van ESTA, egy új csoda, melynek segítségével már bármelyik harmadik világból szerencsét próbáló nyomorult közelebb került a világ álmához, mint eddig valaha. Delegalábbis a káeurópai realizmus számára 1-2 éve van ilyen hipergyors lehetőség. Eddig ugye levettek 100 dollárra, a halott nagypapát is bekérték egy villáminterjúra, végül már majdnem elérzékenyülve közölték: "No, sorry, mister. Maybe next time." (Azért annyira megnézném a könyvelést, vajon hány 10-20-100ezer dollárt kalapoztak össze a csak káeu-ban fenntartott nagykövetségek. Bár ha máshova épült belőle ilyen HotRoad rámpa, akkor el van nézve. A hiperújítás, hogy az adatlapra klikkelésre már levesznek 15 dollárra, és klikkfordultával technikailag meg is kapod az "ESTA-vízumot". (Mármint én, aki még soha nem jelentkezett soha se egyszer se.) Ám, van az a fránya lábjegyzet, miszerint: "T. Harmadikvil.. Tájékoztatjuk, hogy Welcome, DE: ettől függetlenül az országba való belépéskor az ügyeletes határőr (vámtiszt, őrmester, donut-felügyelő) meghozhat a határozattal ellentétes döntést, és megtagadhatja Öntől a belépést!" Kösz. Szóval most nem nem engedünk be a vidámparkba; gyere, vedd meg a jegyet, aztán majd a hullámvasutas kripli fog úgy dönteni, hogy ma csak a 220 centinél magasabbak ülhetnek föl. Okos. Nade, visszakanyarodva. Intéztem ESTA-t is gyorsan. Fasza. De közben ember már ott járt csevejben, hogy ő bezony közben talált egy másik stoppost, és inkább elviszi őt. Mivannn? Eddig azt hittem a műfaj nem létezik, erre ott egy másik valaki is? És tényleg a köcsög usavízum miatt, nanemár! Pikpak összeszedtem magam és koradélután leszaladtam a kikötőbe. Cselekedni kellett, a fésztufész megoldás amúgy is kötelező, nem lehet, hogy egy ilyen béna mellécsetelésen elúszzon ez a hajó, ugye.
A Yacht-clubban elvileg délután ötre várt engem Vincent, a kapitány. Megérkeztem és egyből rátaláltam két vén tengeri rókára, a helyi erős képviseletre, mint kiderült szintén az emberemre vártak. Brett és névtelen haverja igazi tengeri alkesz fejek, akik a kávé mellé egy rummal teszik elviselhetővé a csípős hajnali szelet. Brett egyből nekiállt fényezni emberemet, hogy mennyire jó csávó. Meg hogy katona volt, tengerészgyalogos, ennek ellenére nagyon laza a pali. Ennél a pontnál azért úgy fejben leindult egy lavina. Hm. Katona és egyedül szeli az óceánokat. A történelmi statisztikákba beletúrva, nameg hála a filmes/fikciós dömpingnek szárnyaló fantáziám percek alatt összeollózott egy vidám zsékat horrort, leginkább Erika Eleniak-kal a főbb szerepekben. Hm. Az már mondjuk laza.
Na de már durván vagy 10 perce múlt öt, és Vincent még sehol. Nem is értik, nem szokott késni, ő nem olyan. Hiszen katona. Hú, ez a mondat. Ez a neutrális tőmondat. Ekkor még nem sejtettem, hogy egy mondatnak mekkora hatása lehet embereéletekre... Megunva a várást elindultam a hajóhoz, mert ugyan nem rohantam sehova, de pontot kívántam rakni az ügyre, most akkor hullám sír vagy nevet? Merthiszen 72 órával később rám várt egy finom kitoloncolás.
A kisablakon keresztül benéztem, épp egyszálgitáros szekcióban nyomta vadul; valamilyen középnyálas, romantikus dal volt épp a repertoáron, ilyen hipszteramcsis életérzés. Nabazz, még gitározni is tud - gondoltam, milyen jó lesz ez egy hónapig a magát virtuóznak képzelő, extrovertált Dolph Lundgren-nek, esténként tüzet rakunk a hajón, ő meg álomba gitározza a legénységet. Azt hiszem 2-3 dalt vártam végig, mivel az ember nem hallotta meg a szünetekben sem a kiáltásaimat. Meg valahogy nem éreztem úgy, hogy be kéne zavarnom abba a fantasztikus légkörbe. Aztán végre előkerült. Kopasz, kicsit köpcösebb, jó kondiban lévő arc. - Hello, Vincent vagyok. Akkor menjünk igyünk egy sört és beszéljük át a dolgokat. - Hello, nájsztumítjú. Sört? Én? Jó legyen. De csak mert elmúlt öt.
